Szép napos időre virradtunk a nemzeti ünnepen, augusztus 20-án is. A mi mosolyunk- akárcsak a villamos alatt fekvő emberé- nem volt túl őszinte, hála a kis mocsok, zümmögő vérszívóknak. Azért sikerült összeszedni magunkat és a holminkat is, majd lebattyogni a reggelihez. Miután jól laktunk rendeztük a számlát, megköszöntük a vendéglátást és már úton is voltunk ismét a Mecsextrém Park felé, melynek oldalában halad tovább a kék jelzés. Jött is az első kisebbfajta kihívás: átkelni a forgalmas 66-os úton. Szerencsére a napnak ezen viszonylag korai szakában simán átkeltünk az aszfaltcsíkon, és már bent is voltunk az erdőben. Kellemes ösvényen kanyarogtunk mielőtt jött az újabb átkelés, ezúttal a Melegmányi úton. Itt már elkezdtük gyűjteni a szinteket mielőtt megérkeztünk volna a nap első bélyegző pontjához, a Fehér-kúti kulcsosházhoz. A ház zárva volt, úgy látszik a hosszú hétvégére nem szállt meg itt senki. Pecsételni természetesen ettől függetlenül lehetett, hiszen a fémkazettát a ház nyugati falára szerelték fel, így mindig elérhető a bélyegző.
Nem sokat időztünk a szép környezetben fekvő kulcsosháznál, hiszen még nagyon az elején jártunk a napnak; haladtunk tovább az ösvényen amíg el nem értük ismét a Melegmányi utat a Rábay keresztnél, amely Rábay Gyula erdőmérnök emlékét őrzi, aki nagyon sokat tett mecseki turistautak kialakításáért, fenntartásáért. Ezúttal nem csak átkeltünk az aszfalton, hanem pár száz métert haladtunk is rajta mielőtt az balra "kikanyarodott" a lábunk alól, mi pedig egyenesen folytattuk. Heves szintgyűjtésbe kezdtünk ezután; több helyen látszódtak az előző napi eső nyomai, sőt volt, ahol ügyeskedi is kellett, hogy ne legyünk túl sarasak. Egészen 440 méter környékére mentünk fel, majd 400 m alá ereszkedtünk mire megérkeztünk a Büdös-kúti kulcsosházhoz. A ház és a környezete is nagyon szépen rendbe van rakva, látszik, hogy felújításon is átesett. Sajnos maga a forrás éppen elapadt, így itt nem tudtuk frissíteni magunkat és pótolni vízkészletünket.
Elhagyva a házat ismét emelkedő következett, majd nagyjából szintben és az orfűi úttal párhuzamosan haladtunk a kellemes ösvényen. Csak a Remete rét után -ahol a kék jobb kanyart vesz- kelünk át rajta, alapos körültekintést követően. Ezután folyamatos emelkedés következik a széles erdészeti úton, melynek mentén ezen a szakaszon rengeteg volt a húsos som; több helyen szinte mézédes, más helyen C vitaminban gazdag (értsd: borzalmasan savanyú) példányok akadtak. Kisvártatva megérkeztünk a Patacsi rétre, ahol tartottunk egy kisebb evő- és ivó szünetet is a kulcsosház előtti padoknál.
A rét utáni emelkedőn ért utol minket az az örökifjú úriember, akit már a háznál is láttunk. A vele való beszélgetés során derült ki, hogy ő Nagy Balázs, aki a Fehér-kúti kulcsosház üzemeltetője, és egyébként hobbiból tájfutó is, így az emelkedőn inkább ő igazodott a mi tempónkhoz, mint fordítva, ami figyelembe véve, hogy hatvan fölött jár, igen csak megsüvegelendő teljesítmény :) Így hármasban értük el a Jakab-hegyen fekvő pálos kolostor romjait, ahol bár nagyon adná magát, de nincs bélyegző. Itt Balázs elköszönt tőlünk, mondván még az eső előtt le szeretne érni a hegyről. És valóban, felnézve az égre egyre inkább úgy tűnt, hogy ezen a napon is lesz égi áldás, és kétséges volt, hogy ezt megússzuk. Minden esetre bizakodtunk, hogy így lesz. A kolostor romjai és a közelében fekvő épület- melynek tornya egyébként egyúttal kilátóként is funkcionál- megtekintését követően mentünk is tovább, mert egy rövidke kitérőt még mindenképpen kellett tennünk a Zsongor-kőhöz. A csodás kilátóponton sem volt lehetőségünk túl sokat merengeni, mert szemből meglehetősen gyorsan közeledett egy esőfelhő, melyből jól láthatóan már hullott is tartalma. Így a kötelező "titanicos fotó" elkészítését követően már mentünk is tovább a halomsírok felé. Ezeknél már nem álltunk meg, többek között, mert egyre jobban dörgött az ég, másrészt, mert alkalmi túratársunk szerint a Pálos- kútban, melyet a lefele ereszkedés közben útba ejtünk, már lesz víz. Valóban volt is, igaz csak csordogált, de türelmesen kivártuk amíg megtelnek az ivótasakok a hűsítő H2O-val :) A kút után folytattuk az ereszkedést; jól esett az a kis aszfaltos szakasz, melyen a volt 4. számú akna emlékkövéig mentünk. Ekkor már kezdtük elhinni, hogy megússzuk szárazon, mert az a bizonyos felhő mégsem jött olyan gyorsan; feltehetőleg a hegy is feltartóztatta kissé. Nem említettem, de a már említett "szemevő bogarakkal" ma is, egész nap vívtunk..egyszerűen nem tudom mi értelme a létezésüknek, már azon kívül, hogy az őrületbe kergetik a turistát :) Ezért is örültünk nagyon, amikor ráfordultunk kvázi a célegyenesre Abaliget előtt pár száz méterrel.
A településre a Denevér ház és a barlang bejárata között értünk be. Gyors pecsételés után láttuk, hogy sajna hiába volt az igyekezet, a korábbi vonatot már nem érjük el, ezért lerogytunk egy kis pihenőre a bejárat mellett található fedett padsorra. Alig telt el pár perc, amikor mégis megérkezett az eső, a mostanában szokásos monszunszerű formában. Iszkoltak is ki a tóból a fürdőzők; csak az igazán bátrak pancsoltak tovább. Tehették, mert nem dörgött az ég, és kb negyed óra után meg is szűnt a csapadék. Mivel időnk engedte, 1-1 hamburgerre és némi sült krumplira beültünk a tóparti büfébe, majd miután végeztünk a kalória bevitellel nekivágtunk az abaligeti vasútállomáshoz vezető 5 km-es útnak.
Ezúttal nem a DDK jelzéseit követtük- az korábban már megvolt- hanem az aszfaltúton mentünk, ami az idő közben ismét kisütő napnak hála nem volt egy leányálom. Bőven a vonat indulása előtt értünk az állomásra, így volt időnk kicsit felfrissíteni magunkat, átöltözni az indulás előtt. A vonat időben érkezett ide és a sásdi állomásra is, ahol a Zengő IC-re kellett átszállni. Az IC-vel sajnos még mindig nem lehet egyenesen a fővárosba jutni; Százhalombattánál vonatpótló buszra kell szállni. Ezekből ismét sikerült kifognunk azt, melynek sofőrje korábban rallysofőr lehetett, így a többi buszt megelőzve értünk Kelenföldre negyed 9 tájban. Már útközben megbeszéltük, hogy hazamenni és onnan visszajönni már nem lesz időnk; ezért ha látni akarjuk a tűzijátékot, akkor bizony felmálházva, nagy pakkal kell nekivágni a dolognak..és a Gellért-hegynek papucsban, mintegy levezetésképp :)
Mondani sem kell, hogy nem mi voltunk az egyetlenek akiknek eszébe jutott, hogy a hegyről nézze a show-t, ezért eltartott egy ideig mire találtunk szabad helyet, ahonnan látni is lehet valamit. Végül az elfoglalt pozícióból szinte mindent láttunk és valóban megérte, mert nagyon szépre sikerült az idei tűzijáték is. Miután nagy nehezen lekeveredtünk a hegyről úgy döntöttünk, hogy nem megyünk le a négyes metróhoz a hömpölygő emberáradattal, hanem a 133E azámú busszal próbálkozunk. Végül fél 11 magasságában értünk a lakásba; a hosszú nap után pedig egyikünket sem kellett altatni, egy gyors zuhany után már húztuk is a lóbőrt mindketten.
A 2. túranap képeinek linkje:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.10212315857356056&type=1&l=06a579224e
